A próféta

Vitt – vitt a sivatagon át
Az igazság iszonyú vágya,
S hat fényszárnyával egy Szeráf
Egyszerre csak utamat állta.
Halk ujját álomszéliden
Végigvonta szemeimen,
s erejük, mint egy ifjú sasnak,
lett rögtön, tiszta , hős hatalmas.
Megérintette fülemet
És fölharsantak az egek:
Fényszült angyalok suhogását
hallottam, és csillagzenét,
fű növését, tengerfenék
szörnyek – kavarta zuhogását.
S kiszakította nyelvemet,
Mely oly önzően sietett
Társulni minden fecsegésbe,
S vérmocskolt keze az okos
Kígyónak tette be gonosz
Számba a fullánkját. Végül érce
Mélyen mellembe hasított
S a kebel tátongó sebébe,
Még lüktető szívem helyére,
Eleven parazsat dugott…
Némán, élettelen feküdtem,
S az Úr szava zendült felettem:
„Kelj föl, Próféta, akarom:
hallj, láss, utad erőm vezesse:
légy tanúm vízen, és szárazon,
s lobbants lángot az emberekbe.”