Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:
hogy nem szeretjük egymást?
Tévedés!
Sírtál?
A régi vagy ma is, tudod?
De ha szeretjük egymást!
Érted?
És légy egyszerűbb!
Ne komplikáld a dolgot!
A mi korunkba' ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges,
banális romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk: "Szerelem"?
Ne kultiváljunk ily ízléstelen,
rossz pózokat!
Azt mondják szüntelen:
"Szivem",
"Szived",
"Szivünk".
Milyen hülye.
De, esküszöm, megvolnánk nélküle,
s világosabb is lenne minden.
Nincs is "Szivünk": csak te meg én,
s szerintem csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.
De megrészegszünk folyton a szavaktól,
mivel túlozzuk azt, ami van,
s akkor szegényes és kopottas a való.
Hagyd, kérlek, a "Szivünket", buta szó!
Legyünk mi!...
Az igaz, ha künn a zajban találkozunk,
nem reszketünk, mint hajdan.
Te nem bolondulsz.
Én se.
Hát mi baj van?
Megcsöndesedtünk kissé?
Persze, persze.
Természetes.
És érthető.
De semmi.
Ez a szokás.
A megszokás.
Csak ennyi.
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,
már nem tudunk egymás nélkül se lenni.
Mindegyikünk bús, valamit keres,
a másikat...

És, lásd, ez a helyes!