Ahhoz, hogy megtaláljuk az embereket összekötő mély kapcsot, el kell gondolkodnunk azon, hogy mit jelent saját gyökereink megtalálása. Először is önmagunkat kell megtalálnunk, azaz meg kell ismernünk önmagunkat, időt kell szánnunk arra, hogy elmélkedjünk arról, kik is vagyunk valójában. Ki vagyok én? Ez az első és a legfontosabb kérdés. Mi vagyok én? Egy rakás sejt, némi csont, kevéske hús? Testbe burkolt szellem vagyok? Véletlenül vagyok itt, mert az anyukám megismerte az apukámat és megszülettem? Vagy pedig évezredekkel ezelőtt kigondoltak, ahogyan Jung mondaná, és valaminek a jelképe vagyok? Vagyis annak kell az első kérdésnek lennie, hogy mi és ki vagyok én.

Ez az első kérdés, amit mindenkinek saját magának kell megválaszolnia. Ahhoz, hogy megértsük a közösség értelmét, önzetlen módon el kellene tudnunk távolodni egy kicsit saját magunktól. Meg kellene próbálnunk más helyébe képzelni magunkat és látni, hogyan látnak bennünket mások, és milyen érzelmeket táplálnak irántunk. Ha valamilyen mágia vagy varázslat révén valaki a másik helyébe tudná képzelni magát, még mielőtt megtámadná, akkor biztos vagyok benne, hogy nem támadná meg. Ha az, aki kihasználja a másikat, a kihasznált ember helyébe képzelné magát, és saját magát kívülről tudná látni, nem használna ki mást. Ha az, aki lop, egy pillanatra áldozata helyébe tudná képzelni magát, aki fáradságos munkájával gyűjtötte össze pénzét, és most, öregen, élete végén egyszer csak megfosztják otthonától, ha tehát ennek az embernek a helyébe képzelné magát, biztosan nem tenne ilyet.

Ha lelki és mentális szinten rugalmasak lennénk, ha ki tudnánk bújni saját bőrünkből, amely határt szab nekünk – hiszen számunkra a bőrünk határt jelent, fizikai határt, amely azonban, mivel annyira azonosulunk testünkkel, lelki határunkká vált –, akkor máshogyan kezdenénk gondolkodni. Például ha rálépek valakinek a lábára, az neki fáj, és nem nekem, de ha a saját lábamra lépnék, nekem fájna.

Azaz, ha a másik helyébe tudnám képzelni magam, ha valamilyen módon minden társadalmi, gazdasági, vallási és erkölcsi különbségen túl ugyanolyan erősen látnám és érezném, amit embertársaim látnak és éreznek, akkor átélném azt, amit ők, akkor arra törekednék, hogy ne okozzak fájdalmat nekik, és hogy jót tegyek mindenkivel, mint ahogyan én is azt szeretném, hogy jót tegyenek velem.

Harmadrészt, ha el tudnánk képzelni valahogyan egy olyan kultúrát, amely nem választ el minket intellektuálisan, erkölcsileg, érzelmileg, szellemileg, ha el tudnánk képzelni egy olyan kultúrát, amely nem hoz létre osztályokat, amely nem választja el az egyik embert a másiktól, akkor újra megtalálhatnánk azt a kulturális formát, amely messze meghalad minden előre gyártott, elavult rendszert, amely eltávolítja az embereket egymástól. Meg kell találnunk ezt a kulturális formát, amelyet a görögök filozófiának, a „tudás szeretetének és a felé való haladásnak” neveztek.
De mit is értettek a görögök tudás alatt? Ahogyan arról az előbb beszéltem: először is az önismeretet, másodszor azt a tudást, amely lehetővé teszi, hogy mások helyébe képzelhessük magunkat, hogy azt érezzük, amit mások éreznek, és hogy valódi emberi testvériséget alkossunk. Harmadrészt pedig, hogy olyan tudásunk legyen, amelynek segítségével a dolgokat tisztán önmagukban tudjuk felfogni, valódi lényegüket láthatjuk. Ez vezetne el minket egy új világszemlélethez, egy új életszemlélethez.

Nem kell túl nagy gondolati erőfeszítés ahhoz, hogy belássuk: képesek vagyunk másmilyen világot létrehozni. Tudom, hogy azok, akiknek arról beszélünk, hogy új világot és új emberiséget szeretnénk létrehozni, azok – általában némileg lenéző felhanggal – idealistának neveznek minket. De ezek az idealisták azok, akik meg akarják változtatni a világot, ezek az idealisták akarják, hogy megszűnjön a szegénység és az erőszak. Ezenkívül az emberiség nagy műveit is az idealisták álmodták meg, vésték kőbe, vetették papírra, alkották meg márványból vagy kerámiából, üvegből vagy fából. Amióta csak létezünk, mindig az idealisták láttak messzebbre, teremtettek új mintákat, új világokat, nem pedig azok, akik megelégedtek koruk sajátosságaival.

Ma a világ válságban van, tele nehézségekkel. Üldöz minket a magány, amelytől nap mint nap szenvedünk. Bár nagyvárosban élünk, bár szinte mindig emberek vesznek körül, mégis magányosak vagyunk, mégis sokszor érezzük úgy, hogy nincs, akivel megoszthatnánk egy álmunkat, egy verset, panaszunkat vagy fájdalmunkat, könnyeinket.