A szülei persze őt okolták mindenért, amiért lehetett, sőt sokszor azért is, amiért nem lehetett. Egy ócska vályogházban laktak, a város szegénynegyedében. A tető lyukas volt, az ablakok egy része bedeszkázva, mert üvegre nem futotta két ember szociális segélyéből. Az anyja gyakorló alkoholista volt, és nem egyszer, csak hogy egy üveg bort tudjon venni, elment idegen férfiakkal, akik olyan csúnyák voltak, hogy nem is kaptak volna más nőt meg, még pénzért sem. A fiúnak néha végig kellett néznie amit anyjával műveltek, mert nem tudtak máshova menni. Az apja néha elment dolgozni egy-egy építkezésre, de mindenhonnan hamar elbocsátották, mert viselkedése erősen elütött a normálisnak nevezhetőtől. Minden áldott nap részeg volt, de ez még a kisebbik gond. Hangosan, káromkodva mondta el mindenről mindig a véleményét. És az öregnek semmi nem tetszett. Se a rendszer, se a pénz, se a munka, se a szegénység, se az élet, se a halál. Mindenbe belekötött, amibe csak tudott. Apuci stílusát az egész család megsínylette.

Friss kenyerük csak két-háromnaponta volt, de boruk az mindig. A gyereket sajnálták is az iskolában a tanárok, de azon kívül, hogy néha-néha egy almát adtak neki titokban, nehogy a többiek azt higgyék, hogy kivételezés van, nem sokat tudtak ők se tenni. Egyszer-egyszer kihívták a gyámügyet, de mivel azok voltak olyan ostobák, hogy nem hirtelen jelentek meg, hanem levelet küldtek, a család felkészült a fogadásukra. Így a fiú helyzete nem javult, sőt, még talán rosszabb lett.

Aznap Iván nagyon ideges volt. Kettest kapott a matematika dolgozatra, és tudta, hogy az apja ezért komoly fenyítésben fogja őt részesíteni. Persze a fenyítés mértéke az apja kedvétől is nagy mértékben függött, hiszen, volt hogy csak egy félórás veréssel megúszta a fiú a dolgot, de volt olyan eset is, amikor este kilenc órától egészen hajnali háromig verte őt az apja. Általában módszeresen kezdte. Egy-két pofon, majd némi üvöltözés, melyet egy-egy rúgás is kísért, és végül elővette a nadrágszíjat, melynek elővételét általában a „Most megmutatom neked mi a magyarok Úristene!” mondat kísért.
Ha a „magyarok Úristene” tényleg olyan lenne, mint amilyen Bogyrovszkij Gáspár képzeletében volt, akkor bizony nem tudni minek köszönheti a magyar nép, hogy ezer év után is él, és virul, függetlenül a sok év során elszenvedett károktól, melyeket a „más népek Úristene” okozott…
Iván apja általában a verés közepén megállt, elszívott egy cigit, megivott egy pohár kannás bort, majd folytatta onnan, ahol abbahagyta. Súlyos fájdalom a modern korban, hogy ilyen egyáltalán még lehetséges.

A fiú az óra után odament a tanárnőjéhez. Reménykedett abban, melyről tudta, hogy úgy is lehetetlen… talán úgy érezte, hogy megszánják, vagy, hogy legalább valami együtt érzést mutatnak felé. Azonban ez a tanárnő volt az, akitől a gyerekek úgy tartottak, mint a tűztől. Ő volt, akinél, ha valaki 3,9-es átlaggal rendelkezett, az nem várhatta a 4-es osztályzatot a bizonyítványban. A nőnek külön élvezetet nyújtott, ha kínozhat valakit, és még ha érezte is valaha, hogy a szíve mélyén kedvel valakit, vele se kivételezett soha, még akkor se, ha feljebbvalója kérte meg rá. Kinézete is olyan volt, mintha egy középkori hóhér női kiadása lett volna. Haját egy kontyba fogva hordta, mely olyan fejet kölcsönzött neki, mintha egy Ku-Klux-Klán-os maszkra emberi fejet rajzoltak volna. Általában olyan ruhákat viselt, melyek kellőképpen takarták testét, és a színeket mindig úgy válogatta össze, mintha csak azoknak a hideg fajtáját ismerné. Pedig nem volt öreg… Olyan jó harmincasnak nézett ki, aki közelebb van egy kicsit a negyvenhez. Az biztos, hogy nála sose volt kegyelem, még akkor se ha a családjáról volt szó… Iván persze jól tudta mindezt, hiszen már két éve ismerte a tanárnőt. Mégis úgy érezte, hogy meg kell próbálnia…

- Babi néni! – szólította meg a komorarcú, vékonyszemű, mogorva nőt.
- Parancsoljon, Bogyrovszkij! – felelte a tanárnő a maga visító, idegesítő, flegma, tudálékos stílusában, és hogy nyomatékosabbá tegye a világ, azaz jelen esetben Iván számára, hogy természeténél fogva egy utálatos boszorkány, úgy megnyomta visítva a fiú nevének utolsó szótagját, mintha közben valaki a lábára lépett volna.
- Tudom, hogy a tanárnő nem szokott ilyet, de… nem lehetne, hogy valahogy kijavítsam ezt a kettest?
- Ugyanmár, édes fiam! Maga is tudja, ahogy én is, hogy ennél a kettesnél maga soha nem lesz jobbra képes, mert hiányzik magából valami, ami a matematika csodálatos tudományának elsajátításához feltétlenül szükséges… az ész!
- Lehet, de had próbáljam meg! – kérte a fiú, aki fiatalkora ellenére annyit felfogott, hogy egy tanárnőnek nem lenne szabad soha semmilyen körülmények közt ilyen stílusban valaki tudtára adnia, hogy hülyének tartja az illetőt.
- Nézze! Az előbb finoman utaltam arra, hogy nem. Ha lenne esze megírta volna ezt is, és az előzőket is négyesre, vagy ötösre. De nincs! Így nem fogok magamnak plusz munkát adni, amit senki nem térít meg! Maga századunk szégyenei közül az egyik…Viszontlátásra az órámon! – zárta le a beszélgetést a tanárnő, majd látványosan megpördült a sarka körül, és elindult a tanári iroda felé. A fiú nem bírta tovább, elsírta magát, és így szólt hangosan:
- Könyörgöm! Maga nem tudja, mit kapok én ezért! Fogalma sincs…
- Ne zokogjon! Még egy lánytól is szégyen, nem hogy egy fiútól! Semmi közöm a maga iskolán kívüli dolgaihoz! Tanuljon máskor jobban! Most pedig elég legyen! Menjen haza, vagy órára!

Iván ennél elkeseredettebb nem is lehetett volna. Megfogta cuccait, és elindult haza. Nem mert egyből hazamenni, előbb elment a város széli játszótérre. Tulajdonképpen a helyet, ahová ment, csak ő hívta játszótérnek. Igazából a park azon része csak a boldogabb időben szolgálta gyermekek örömét. Mára már csak a hinta vaskerete, néhány pad, és két beton pingpong asztal maradt az egykori játszótérből. Többnyire szipusok jártak oda gyűlésezni és elbódulni a legolcsóbb és legveszélyesebb drogok egyikétől. Iván ott ült az egyik törött padon néhány órán keresztül, majd megunta az egyedüllétet, elindult hazafelé. Mikor viskójuk közelébe ért, már hallotta apja hangját:
- Nem vagyok jogosult további segélyre! Ezt mondták, nekem! Nincs más megoldás! El kell vinni őt hozzá!
- Tégy amit akarsz, de hozzál piát hazafelé! – felelte egy borízű női hang, mely Iván anyjáé volt.
A fiú belépett az ajtón. Apja kérdően meredt rá, bár az italtól csoda, hogy nézni tudott…
- Most kell hazajönni?

A kisfiú nem felelt, csak állt megszeppenve, és várta a következő kérdést. A kérdés nem maradt el.
- Van valami jegy?
- Van. – mondta, és alighogy elhagyta ez a „van” szó a száját, kitört belőle a zokogás. – Egy… kettes. Matekból.
Az utolsó három szót alig lehetett érteni. A jelenet több volt, mint keserves. Egy fiú hazamegy az iskolából, és még csak hozzá se nyúlnak, de ő már reszket a félelemtől, és zokog. A szülőknek általában nem jó, ha rettegni látják gyermeküket, hiszen mikor ők gyermekek voltak, akkor ők se szerettek rettegni. Akkor miért van ez néhol? A magyarázat a hatalom. Egy anyagi értelemben szegény, utolsó segédmunkás, aki nem kap munkát, vagy ha igen, akkor is csak azt kell csinálnia, amit mondanak neki, valahol ki kell élje azon ösztönös vágyát, hogy uralkodjon. A gyermek az, amin a legkönnyebben lehet ily módon hatalmaskodni. Persze a módszerek igen csak különbözőek. Van aki szavakkal, van aki tettekkel mutatja meg, hogy „ki az úr a háznál”. És még tett és tett közt is fényévnyi különbségek vannak. Persze a gyermekneveléséhez hozzátartozik egy bizonyos fokú büntetés is, különben nem nevelnénk másokat csak rablógyilokosokat, meg drogosokat. Bár a büntetés is teljesen felesleges, hiszen az élet úgyis megtanítja majd őket mindenre. Szenvednek anélkül is, hogy már az élet legnyugodtabb, legszabadabb korszakában mindenféle okkal vagy ok nélkül kiszabott büntetésben részesítenénk őket. Egyszerűbb lenne, ha mindenki úgy beszélné le, illetve rá a gyermeket valamire, hogy amaz azt higgye, hogy tulajdonképpen ő akarta úgy csinálni a dolgait, ahogy azok a mi elménkben játszódtak le. Persze ez a változat a felnőtt embertől maximális odafigyelést, iletve némi alapvető, ösztönös pszichológia folyamatos, szünetmentes gyakorlását vonja maga után. Ezekre a mai rohanó világban viszont sajnos már egyre kevesebb embernek jut ideje. Sokkal könnyebb megvárni, míg a gyermek hülyeséget csinál, és bezavarni a szobájába, vagy ne adj isten megverni, mint előre kitalálni, hogy milyen hülyeséget fog csinálni a gyermek, és időben lebeszélni róla. Pedig nem lehetetlen, csak a saját gyermekkorunkra kell vissza emlékeznünk.

A Bogyrovszkij apuka ezúttal nem ment a nadrágszíjért, nem ütött, amikor a fiú kimondta reszkető hangon a szavakat. Ettől az eddig ismeretlen reakciótól Iván még jobban megijedt.
- Mondtam én neked, hogy hülye ez a gyerek!– mondta ingerült hangon, ugyanakkor az alkoholtól nyögdécselve az apa.
- A te fiad! – hangzott az anya válasza, melyet talán poénnak szánt. Legalábbis normális családokban az ilyen legfeljebb poén számba mehetne, de igazából még abba sem. Poénnak szánta vagy nem, a férfi egy hatalmas pofont osztott le neki, majd fiához fordult:
- Tedd le a táskád! Velem jössz!
Folytatás következik...