A százéves kastély


Élt egyszer egy kislány, akit Viktóriának hívtak. Alighogy tizenkét éves lett, a nyári vakáció kezdetén levelet hozott neki a postás. Anya mosolyogva nyújtotta át a borítékot, és Apa is sokat sejtetően mosolygott. A feladó neve láttán a kislány arca rögtön felragyogott. Gyönyörűen írott dőlt betűkkel az állt a borítékon, hogy Viktória néni és Viktor bácsi. A rég nem látott Viktória néni és Viktor bácsi, akiknél nincs is jobb nagyszülő a világon!
Hét éve járt náluk utoljára, amikor az öccse született, és felejthetetlen napokat töltött az ódon hangulatú kastélyban. Mindenki a kívánságait leste, és szinte azon nyomban teljesítette. Ez kicsit ijesztően hangzik, mert ki tudja, mi lett volna, ha valami rosszat akart volna? De éppen ez a legcsodálatosabb, hogy nagyszülei mellett egyetlen rossz kívánság sem merült föl benne! Sohasem érezte olyan jónak magát, mint ebben a különös mesevilágban. Apa és Anya szerint a kislány nagyszülei roppant elfoglalt emberek voltak, és ebben Viktória sem kételkedett. Sohasem berzenkedett, hogy miért nem mehet el újra hozzájuk, hanem hálásan őrizte szívében a régi emlékeket. De most megremegett időnként kezében a levélpapír, ahogy olvasni kezdte az alábbi sorokat:

Kedves Viktória, drága kis unokám!

Bizony már hét éve annak, hogy azokat az emlékezetes napokat töltötted itt nálunk. Azóta mindannyian öregebbek lettünk, s képzeld, a kastély éppen most ünnepli a századik születésnapját! Ezt az évfordulót azzal szeretnénk megkoronázni, hogy mind a hét unokánkat szeretettel meghívjuk egy kis vakációra, amit együtt tölthetünk a jó öreg kastélyban. Mivel Te vagy a legidősebb unokánk, arra kérünk, segíts nekünk a felkészülésben; gyere el hozzánk előbb, mint a többiek. Az egyhetes vakáció a nyári napforduló utáni napon kezdődik, ehhez képest indulj el három nappal korábban!
Nagyon örülünk, hogy újra találkozni fogunk, és alig várjuk már, hogy a lovas kocsi bedöcögjön Veled a százéves kastély kapujához!

Csókolnak nagyszüleid: Viktória néni és Viktor bácsi

A kislány elérzékenyülten nézte a régiesen kanyarintott írást. Ám ekkor különös dolog történt. Az olvasott szöveg alatt lángbetűkkel felfénylett egy másik, ismeretlen kézírás a levélpapíron, ami még sokkal régebbinek látszott! Viktória csodálkozva olvasta az aranyfényben izzó varázsbetűket, melyekből a következő verssorok rajzolódtak ki:

Amikor beköszönt a holdsugaras éj,
Lassan életre kél a százéves kastély.
A jó öreg kert is felébred álmából,
Így megláthatod, milyen ő igazából.
Ha felragyog messze a titokzatos vár,
Pattanj a nyeregbe, mert éppen Téged vár!
Tűzszárnyú paripa hátán rövid az út,
Aranyvárban rejlik a csodálatos kút.
Igyál a vizéből, és haza is vigyél,
Aki megkóstolja, az új életre kél!

Alighogy végére ért az olvasásnak, máris kihunyt a verssorok tüzes fénye. Ám szinte beleégett a kislány emlékezetébe – mindig ott derengett előtte, és szóról-szóra el tudta ismételni bármikor. Viktória kíváncsiságát felcsigázta a talányos varázsírás, ugyanakkor jóleső büszkeséggel töltötte el, hogy Viktória néni és Viktor bácsi számítanak az ő segítségére. Csillogó szemekkel nyújtotta át szüleinek a levelet, hogy ők is el tudják olvasni a meghívást. Közben erősen figyelte, előttük is megjelenik-e a lángbetűs írás, ám úgy tűnt, hogy a titokzatos vers kizárólag csak őneki szólt!
Hosszú utazást követően a vonat végre befutott a faluba, amelynek határában állt az öreg kastély – Viktória néni és Viktor bácsi otthona. A vasútállomáson a kislányt valóban egy lovas kocsi várta. A kocsist, aki igazi mindenes volt a kastélyban, Jánosnak hívták. Hallgatag ember volt, de tekintetéből végtelen kedvesség és figyelmesség áradt. Csendesen poroszkáltak egy fasorokkal szegélyezett, hosszú egyenes úton. Felettük összeborultak a fák – mintha egy eleven zöld alagútban haladt volna a kocsi. A kislány úgy érezte, hogy két világ között jár vándorúton, és egy csodákkal teli mesevilág felé közeledik. Aztán egyszer csak megérkeztek a kastélypark bejáratához, majd rátértek a park közepén végighúzódó kockaköves útra.
Az utat alacsonyra nyírt sövények szegélyezték. Beljebb színpompás virágok, eldugott kis tavak, kősziklák, szökőkutak és szobrok rejlettek a fák között. Minden zugban valamilyen titok lapult. Viktória úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban tündérek, manók és egyéb mesebeli lények tűnhetnek fel a kertben. És lám, a park közepén egy hatalmas szárnyas ló ágaskodott a hátsó lábain, mintha éppen felröppenni készülne! De nem igazi ló volt, hanem egy gyönyörű bronzszobor, ami patinás zöld színekben pompázott. Lábai egy szabályos kocka alakú márványtömbön nyugodtak.
– Pegazus! – jutott eszébe Viktóriának a szárnyas ló neve. A szobor egy szökőkút kör alakú medencéje közepén állt. A medence peremétől körben hét vízsugár ívelt befelé, és a márványtalapzat lábánál csapódtak bele a medence vizébe. A ló körül szinte forrt a víz, és a napsugarak szivárványszíneket varázsoltak az apró vízcseppek közé. A medencét övező rózsasövényen csak elöl nyílt átjárási lehetőség, amit egyszerű kőkeret jelzett, ám hiányzott belőle a kovácsoltvas kapu. Két hófehér egyszarvú állat őrizte a kapu nélküli átjárót. Homlokuk közepéből hosszú, csavaros szarv meredt az ég felé – ugyanabba az irányba, amerre Pegazus készült felröppenni.
János a szobrok felé intett, és megkérdezte Viktóriától:
– Ugye emlékszel még rájuk, és hogy milyen sokat játszottál a közelükben?
A kislány mosolyogva bólintott, bár az is eszébe jutott, hogy mennyire megijedt, amikor János annak idején játékból fel akarta ültetni őt Pegazus hátára. Akkor még kicsi volt, és sokkal félénkebb, mint manapság. Bár hét évvel ezelőtt is vágyakozva tekintgetett a szárnyas ló szobra felé, mégis rettenetesen inába szállt a bátorsága, amikor a kocsislegény – félreértve sóvárgó tekintetét – jó szándékúan segíteni akart neki. Ő akkor sírva fakadt, és hiába próbálták megnyugtatni, egyszerűen nem bírta abbahagyni. Egészen addig, mígnem a szeme sarkából egyszer csak úgy látta, hogy Pegazus kicsit meglebbenti hatalmas szárnyait. A sírás abban a pillanatban elállt, mintha elvágták volna. Bár utólag már nem volt olyan biztos benne, hogy jól látta a dolgot, mégis mindmáig csodás titokként őrizgette magában.
A lovas kocsi a szökőkutat elhagyva tovább haladt a kockaköves úton, ami egyenesen a kastélyhoz vezetett. Viktória már messziről látta, hogy két kis alak várja őket az öreg kastély kapujánál. Amikor a lovas kocsi megérkezett, Viktória fürgén felszaladt a lépcsőn, és nagy lendülettel belevetette magát Viktória néni ölelésre tárt karjaiba.
A kislány hét év után végre itt lehetett újra az öreg kastélyban, amelyet Viktor bácsi szerint neoreneszánsz stílusban építettek. Hét tornya volt: középen és a két szélén három nagyobb, míg közöttük két-két kisebb torony. A középső torony felső részéhez csigalépcső vezetett belül. Egy apró kis szoba rejlett itt, aminek az ajtaja mindig zárva volt. Viktória úgy tudta, hogy ez nagyszülei dolgozószobája; de hogy min dolgozhatott itt időnként Viktória néni és Viktor bácsi, arról fogalma sem volt. Azt viszont belülről érezte, hogy – bár nagyon vágyott rá – ebbe a szobába egyelőre még nem szabad belépnie. Az ajtót egy művészien kidolgozott dombormű díszítette, amelyen háromszög alakú elrendezésben három állat volt látható. Alul két egymás felé forduló egyszarvú, akiknek szarva a képzeletbeli háromszög csúcsán lebegő szárnyas ló felé irányult. A háromszög közepén hétszirmú rózsa nyílott. Viktória tudta, hogy valamilyen titok lappang a szoba körül, és nagyon remélte, hogy egyszer majd fény derül mindenre. De érkezése másnapján nemigen tudott ezen töprengeni, mert kezdetét vette a munka. A kislány teljes odaadással részt vett a takarításban, a kisebb-nagyobb javítási munkákban és a sütésben-főzésben – mikor mire volt szükség. De legjobban kertészkedni szeretett; a virágok között mindig otthon érezte magát.
A dolgos nap végén sétálni ment a parkban nagyszüleivel. Viktor bácsi mesélt a másnap bekövetkező napfordulóról, az év leghosszabb nappaláról, amikor az emberek szabadtéri tüzeket gyújtanak az éjjel, s ily módon ünneplik a természet adta bőséget. A kislány kérdő tekintetét látva elmondta, hogy ők nem szoktak tüzeket rakni, majd amikor Viktória csalódottan nézett rá, így folytatta:
– Mi is ünneplünk, de egy másik természet bőségét. A mi fényünnepünk belül, a szívünk mélyén zajlik; ott lobbantunk fel messzire fénylő, hatalmas tüzeket!
A kislány nem faggatózott tovább. Nem egészen értette a dolgot, de a szívében apró fényszikrák gyúltak.
Az év leghosszabb nappala ebben az évben éppen teliholdra esett. Viktória érdeklődve figyelte szobája ablakából az este, hogy a héttornyú kastély miként vet egyre hosszabbra nyúló árnyékot a parkra. Az épület mögött lassan aláhanyatlott a Nap, míg szemben, a park fölött megjelent az ezüstbe öltözött Telihold.
A parkon kívül, ameddig a szem ellátott, sorra lobbantak fel az ünnepi tüzek. Órákon át, egészen hajnalig fognak lángolni, mígnem csak izzó parázs marad belőlük, amelyen először átugrálnak, majd mezítláb átsétálhatnak a bátrabb leányok és legények. Tűzugrás közben mindenfélét fognak kívánni, amire a legjobban vágynak, abban a reményben, hogy kívánságuk hamarosan teljesülni fog. Szól a zene, és hajnalig tart a mulatság. A kislány gyönyörködve nézte a vidáman lüktető fényeket. Végül erőt vett magán, és lefeküdt aludni, bár úgy érezte, hogy elkerüli őt az álom ezen az éjszakán. Viktor bácsi szavai jártak a fejében, amiket egy másik természet bőségének megünnepléséről mondott. Egy másik természet? Hát persze! Kell, hogy legyen egy teljesen más természetű világ, egy másik birodalom, hiszen ha rágondolt, semmi máshoz nem hasonlítható érzések keltek életre a szívében.
Elöntötte a vágy, hogy megismerje egyszer ezt a különös, ismeretlen világot. Vajon milyen lehet? És máris azon kapta magát, hogy a kastély lépcsőházában jár, ahol csak néhány kisebb lámpa fénye derengett. A lépcsőn libbent lefelé – de olyan könnyedén, mintha súlytalanul lebegett volna –, majd a százéves kastély kapuján át kilépett az ezüst fényekkel átszőtt éjszakába. A kislány találomra bóklászott a szinte végtelenbe nyúló park sövényei és lugasai között. Minden élő és örömteli volt körülötte, még a kockaköves út kövei is halkan suttogva pusmogtak egymással. Kecses tündérlányok jártak vidám körtáncot körülötte, és szinte észrevétlenül terelgették ki a sövények labirintusából, a kastélypark közepén álló szökőkút felé.
Egyszer csak ott találta magát a két egyszarvú állat színe előtt, akik a kapu nélküli átjárót őrizték. A két hófehér egyszarvú szeme vörösen parázslott a sötétben. Keletre néző tekintetükkel úgy fürkészték a távoli láthatárt, mintha azon is túl, a végtelenbe látnának. Lényükből földöntúli erő és méltóság áradt. Viktória kicsit megszeppenve haladt át közöttük, bár tudta, hogy nem fogják bántani. Mert szelídség és tiszta ártatlanság rejlett bennük, ami bizonyossá tette, hogy titokzatos erejüket nem fogják őellene használni.
A kislány megállt a szökőkút pereme előtt, amelyből hét sugárban tört fel a víz. Középen ott ágaskodott a felröppenni készülő, hatalmas szárnyas paripa. Pegazus mögött a héttornyú kastély derengett a holdfényben, s fölötte csillagok serege pislákolt az égen. Ám egyszer csak valamilyen tüzes ragyogás fénye vetült a bronzszoborra és a háttérben meghúzódó héttornyú kastélyra. Vajon honnan jöhet ez a fény? Viktória megfordult, és először azt hitte, hogy káprázik a szeme. Mert az ezüst Telihold alatt egy szépséges arany várkastély tündökölt az égen! Hét tornyával a százéves kastélyra emlékeztetett, csak sokkal nagyobb volt és fenségesebb. Viktória maga előtt látta a verssorokat, amelyek most váratlanul időszerűek lettek számára:

Ha felragyog messze a titokzatos vár,
Pattanj a nyeregbe, mert éppen Téged vár!

A kislány Pegazus felé fordult, és csodálkozva látta, hogy a szobor szárnyai tűzfénybe borulnak. A paripa megmozdult! Mellső lábaival egyet-kettőt kalimpált, majd meglebbentette hatalmas tűzszárnyait. Viktóriának eszébe jutott, hogy mennyire megijedt, amikor János hét évvel ezelőtt játékból felültette őt Pegazus hátára. Most azonban egy ellenállhatatlan erő vonzotta őt az életre kelt szárnyas paripa felé. Habozás nélkül belépett a kör alakú medence vizébe, és a hűvös vízsugarak között átevickélt a márványtalapzathoz. Felhúzta magát annak tetejére, majd könnyedén felpattant Pegazus hátára. A tűzszárnyak tollait lángnyelvek alkották, de a belőlük áradó hő nem égetett – inkább kellemesen langyos és simogató volt.
A távolban mind hívogatóbban fénylett az arany várkastély.
– Megyek! – döntötte el magában a kislány. – Még ha ezer veszély leselkedne is ránk az úton, akkor sem félek, mert Pegazus hátán biztonságban érzem magam. Ha hinni lehet a versnek – és miért ne lehetne? – a várban egy csodálatos kút vár ránk, amelynek vizétől új életre kél az ember. Hozok belőle idős nagyszüleimnek, Viktória néninek és Viktor bácsinak is! – határozta el.
Ekkor a kapu nélküli átjárót őrző két egyszarvú állat megmozdult. Eddig a földön feküdtek, de most hirtelen felálltak! Homlokukból előretörő hosszú szarvuk felizzott, és vakító fényt bocsátott ki. Két arany fénysugár irányult párhuzamosan az égbolton tündöklő várkastélyra. Mintha ez lett volna a jel, Pegazus diadalmasan felnyerített. Aztán elrúgta magát a földtől, és néhány hatalmas szárnycsapással a levegőbe emelkedett. A kastélypark egyre távolodott alattuk, ahogy mind magasabbra és messzebbre értek. A környező tájakon pompás ünnepi tüzek fénylettek. De egyik sem tudta felülmúlni az égi várkastély szépségét!
Alattuk élesen kirajzolódott az egyszarvúaktól jövő két arany fénysugár. Viktória ügyesen odairányította lovát a fénysugarak közé, és csodálkozva tapasztalta, hogy megsokszorozódik a sebességük. Csak úgy süvített a szél körülöttük! De mintha az elemek megirigyelték volna, hogy ilyen könnyen haladnak a fénysugaras úton, mert egyszer csak roppant felhőtömegek kezdtek gyülekezni előttük a magasban. Néhány perc múlva már villámok cikáztak hatalmas mennydörgések kíséretében. Az óriási fellegek eltakarták az arany várkastélyt.
Pegazus hátrafordította fejét, és kérdően tekintett a kislányra.
– Gyerünk tovább! – kiáltott fel Viktória. – Nem adjuk fel olyan könnyen. Irány a vár és a benne lévő csodálatos kút!
Pegazus nagyot nyerített, és elszántan folytatták útjukat. Villámok csapkodtak körülöttük, és fülsiketítően dörgött az ég. Özönvízként ömlött az eső, amit időnként jégverés váltott fel. De úgy tűnt, hogy varázserővel bírnak az egyszarvú állatoktól jövő arany fénysugarak, mert átszelték a dölyfös fellegeket, és láthatatlan védőfolyosót alkottak a csodaparipa és megszeppent kis utasa körül. Viktória megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a villámok elsiklanak mellettük, és a rettenetes hangzavar elviselhetőbbé szelídült. A felhőszakadás és jégeső frissítő vízpermetté oszlott szét, aminek nagy részét a tüzes szárnyakból kiáradó hő nyomban elpárologtatta. Csupán arra kellett ügyelniük, hogy ne térjenek le a fénysugarak által kijelölt útról.
Viktória hálás szívvel gondolt egyszarvú segítőikre, és szeretettel megpaskolta Pegazus nyakát. A ló vidáman felnyerített. Mintha utolsó csapást mért volna ezzel a viharra, a vesztes fellegek elkotródtak az útjukból.
Jóval közelebb, mint korábban, ismét ott ragyogott előttük a pompás arany várkastély. A kislány egészen belefeledkezett a látványba, így nem vette észre, hogy milyen nagy utat tettek meg időközben. Csak Pegazus halk figyelmeztető nyihogására nézett körül alaposabban, és bizony volt mit néznie! Innen már jól látszott, hogy a héttornyú várkastély egy leírhatatlanul magas hegy csúcsára épült. Hogy tényleg építették-e, vagy valami varázslat következtében került-e oda, azt persze Viktória nem tudhatta. Mint ahogy azt sem, hogy mi az a vörös fényár, ami a hegy lábát övezi. Ahogy közelebb értek hozzá, jól látszott, hogy izzó tűzfolyam veszi körül a hegyet. Úgy tűnt, hogy talán át lehet repülni fölötte, de vajon ki fogják-e bírni a pokoli hőséget? Mert látszott, hogy iszonyatos hőség vár rájuk; mintha a föld mélye fortyogott volna előttük izzó tűzfallá magasodva!
Pegazus hátrafordította fejét, és ránézett a kislányra.
– Gyerünk tovább! – kiáltotta Viktória. – Nem adhatjuk fel, ha már eddig eljutottunk; irány a héttornyú várkastély és a csodálatos kút!
Pegazus nyerítése most úgy hangzott, mint valamilyen ősi csatakiáltás. Viktória csupán arra vigyázott, hogy mindig a segítő fényáramok között maradjanak, és – lesz, ami lesz – belevezette szárnyas csodaparipáját a hatalmas tűztengerbe. Izzott a levegő körülöttük; alattuk tűzfolyam hömpölygött, mint kohóban a folyékonyra hevített fém. Tűz és füst borította el a világot. De a két fénysugár áthatolt mindenen, és egy védőfolyosót varázsolt köréjük, ami lehűtötte a tűzelemek őrjöngését. Csendes izzásban haladtak előre, egyre gyorsabban és gyorsabban. A kislány úgy érezte, hogy szinte lángol a bőre és minden porcikája. És ebben a fájdalommentes, egyenletes hőben fokról-fokra kiégett belőle minden, ami rossz volt és tisztátalan.
Pegazus diadalmas nyerítéssel kürtölte világgá, hogy sikerült átkelniük a tűzfolyam felett.
– Győzelem! – ujjongott Viktória boldogan.
Most már egészen közelről látszott az égi várkastély. Temérdek arany fénysugárból épült, amelyek megszilárdultak, hogy építőkövekként szolgálhassanak számára. A csillagokkal telehintett mélyfekete égbolt előtt úgy ragyogott az égi tünemény, mint valami ékkövekkel díszített óriási korona a hegytetőn.
Az arany fények sugárútján hőseink hamarosan megérkeztek a kastély bejáratához, ami egy nyitott átjáró volt kapuszárnyak nélkül. Odabent tágas csarnok fogadta őket, melynek közepéről egy aranylépcső vezetett fel az emeletre. A terem mennyezetét hét boltozat tartotta. Pegazus kényelmesen leheveredett a lépcső elé, jelezvén, hogy az ő feladata egyelőre itt véget ért. Viktória is szívesen lepihent volna mellette, hiszen fárasztó út volt mögöttük. De tudta, hogy mi célból jöttek el ide, vállalva számtalan veszélyt. Kíváncsian körülnézett. Vajon hol lehet a csodatévő kút? Bizonyára odafönt van az emeleten, vagy tán azon is túl, még feljebb! A kislány hálásan megsimogatta Pegazus nyakát, majd izgatottan elindult az aranylépcsőn.
Minden lépés után egyre nagyobb lett a csend, csak a saját szívdobogását hallotta. Az emeleti folyosóról hét ajtó nyílt, pontosan úgy, mint a százéves kastélyban. Középen egy csigalépcső vezetett még feljebb, aminek végén egy díszes ajtó fogadta a kislányt. Akárcsak nagyszülei titkos dolgozószobájának ajtaját, ezt is egy szépen kivitelezett dombormű díszítette. Két egyszarvú állat látszott rajta, és alkotott egyenlő oldalú háromszöget a felettük lebegő szárnyas lóval. A háromszög közepét egy szív alakú nyílás törte át, s rajta keresztül vakító fény áradt ki a szobából. A kislány lábujjhegyre állt, és óvatosan hunyorogva bekukucskált a nyíláson. A szoba közepén egy gyönyörűséges díszkút látszott, amiből fényként tört elő a víz. És a kút két oldalán tüzes szárnyú angyalok álltak, akik…
– Ez nem lehet igaz! – suttogta. – Hiszen az egyik Viktória néninek látszik, a másik meg Viktor bácsinak! De milyen furcsa, úgy néznek ki, mintha évtizedekkel fiatalabbak lennének. Vagy igen, inkább olyanok, mintha egyáltalán nem is lenne életkoruk!
A kislány felrántotta az ajtót, és a nagy lendülettől szinte átesett a küszöbön.
– Viktória néni, Viktor bácsi! – kiáltotta. – Itt vagyok, megjöttem!
Ám a szobában rajta kívül nem volt senki.
– Vajon hová tűnhettek? – álmélkodott Viktória. Bár szemmel láthatóan nem voltak itt a nagyszülei, mégis úgy tűnt, mintha jelen lennének. Tele volt velük a szoba – mindenütt ott érezte őket!
Ilyen csend még sohasem vette körül. Mintha megállt volna a szíve is, hogy ne zavarja meg a csendet! A csodakút egy hatalmas arany fenyőtobozhoz hasonlított. A tetején iható fényként bugyogott elő az éltető víz, és folyt le a pikkelyszerű részeken, mígnem egy kör alakú kis medencébe ért. A kút úgy tündökölt, mint egy növényi formájú, élő kristály. Mert hogy élt, ehhez nem férhetett kétség!
A kútból bőségesen, kifogyhatatlanul áradt a Fény. Viktóriát olyan olthatatlan szomjúság fogta el, amilyet még soha életében nem érzett. A kút tetején ekkor – szinte varázsütésre – megjelent egy gyönyörűséges aranykehely. Hét Nap díszítette körben, s mindegyikből hét lángsugár tört elő. A kislány a kehelyért nyúlt. Töltött magának a kútból, és ivott, csak ivott, mintha sohasem akarná többé abbahagyni. És ekkor egyszer csak hirtelen mindent elöntött a Fény!
Szeme elé kapta a kezét, mert úgy érezte, hogy tüstént megvakul.
– Viktória, ébredj, ideje már felkelni! – szólongatta Viktória néni a kislányt, miközben sorra elhúzta a függönyöket.
A kislány hitetlenkedve nyitotta ki a szemét, és hunyorogva körülnézett. Igen, ott volt a százéves kastély vendégszobájában, a paplanos ágyban…
– Hát csak álmodtam volna az egészet? – jajdult fel a kislány, noha ott érezte még szájában az iható fény semmivel sem összehasonlítható, pompás ízét.
– Mi történt veled Viktória? Mi a baj? – kérdezte őszinte aggodalommal nagyanyja, mert látta, hogy kis unokájánál mindjárt eltörik a mécses.
– Jaj, nagymama, ha elmesélném, hogy mi történt az éjjel, el sem hinnéd! És az a baj, hogy már én is kezdek kételkedni benne – válaszolta szomorúan a kislány. Közben bekopogtatott, majd belépett a szobába Viktor bácsi is, aki rögtön megérezte, hogy nagy dolgokról van itt szó, mert csendesen leült a kislány ágya szélére. Viktória szíve megtelt szeretettel, ahogy rájuk nézett. Még mindig érezte a varázskút éltető vizének felejthetetlen ízét, ami olyan volt, mintha fényt szopogatott volna a szájában. Végre elmosolyodott, majd így szólt:
– Akkor most én fogok mesélni nektek! Elmondom, hogy mi történt az elmúlt éjjel. Akár valóban átéltem, akár csak álom volt, mégis igaz történet volt!
És Viktória mesélni kezdett. Hallgatói nagy figyelemmel követték a történetet, és időnként sokat sejtető pillantásokat váltottak egymással. A kislány, amikor befejezte az elbeszélést, újra átélte a fájdalmas pillanatot, amikor váratlanul kiszakadt az égi várkastély csupa fény szobájából, a csodakút mellől.
– Hozni akartam nektek is a fényitalból, de a kehely is, az ital is sajnos ott maradt… – mondta, és a hangja elcsuklott.
Mélységes csönd ereszkedett a szobára. Amikor Viktória félve rájuk pillantott, csodálkozva látta, hogy nagyszülei mosolyogva néznek rá. És ekkor a dolgok mintha átcsúsztak volna az éjszakába: a kislány újra megpillantotta a bennük rejlő jóval fiatalabb, de valójában időtlen lényüket. Újra látta a tüzes lángszárnyakat, sőt érezte, hogy ő is ugyanilyen csodálatos szárnyakat visel a hátán. Még nem tudta, hogy ettől kezdve mindenkiben képes lesz meglátni a valódi, legbensőbb lényét.
– Drága Viktória, mindent magaddal hoztál, amit csak lehet! – szólt Viktória néni kedvesen, és Viktor bácsi is helyeslően bólintott. – De most készülődj, mert hamarosan itt lesznek a vendégek. Mindhármunk részéről nagy-nagy odaadásra van szükség, hogy a többiekkel együtt töltött hét a lehető legteljesebb legyen!
Mire a kislány felfoghatta ezeket a szavakat, nagyszülei észrevétlenül már el is tűntek a szobájából. Az ajtón, ami csendesen becsukódott mögöttük, egy gyönyörű kehely képe látszott. A kehely oldalát lángsugaras Napok díszítették körben.
Viktória már meg sem lepődött. Boldogan kipattant az ágyból, és úgy, ahogy volt, mezítláb és hosszú fehér hálóingben, elindult kifelé. Kitárta az ajtót, lesietett a lépcsőn, és a százéves kastély kapuján át kilépett a derűsen szikrázó napsütésbe.